Maria Huprich mesés átalakulása: Benzinkút tulajdonosból sikeres földműves!

Egy fejlődés története. Így lehet összefoglalni Maria Huprich (47 éves) életének elmúlt 18 évét. A szakmája szerint közgazdász és egy szászrégeni benzinkút tulajdonosakén 2002-ben Maria Huprich élete elvárásai szerint alakult: „Gyerekkoromban hallottam, ahogy körülöttem a felnőttek Németországról beszélnek, és szerettem volna odamenni, ha felnövök, hiszen ott jó az élet. Így is tettem, de aztán visszajöttem, hogy vállalkozásba kezdjek. Az álmom az volt, hogy saját vállalkozásom legyen. Nem akartam függni egy munkaadótól, a magam ura akartam lenni. Egy szegény családból származom, de dolgoztam. Keményen dolgoztam, és sikerült egy benzinkutat felépítenem és üzemeltetnem Szászrégenben”.

A 2002-es napi üzleti rutinban belebotlott egy ügyfélbe, akinek üzemanyagot adott, de aki halasztgatta annak kifizetését. A közgazdász és a benne levő vállalkozó úgy tett, mint bármely más vállalkozó, ha rosszul fizető klienssel találkozott: „Üzemanyagot adtam egy mezőgazdasági termelőnek. Rossz éve volt, és nem tudott fizetni. Eltelt egy év, és továbbra is azt mondta, hogy még mindig nem tudja kifizetni a tartozását, és erre azt mondtam neki, hogy valamit kell tennie, adnia kell nekem valamit, hogy valahogy sikerüljön kiegyenlíteni az összeget.”Úgy, ahogy a mondás tartja, vigyázz, mit kívánsz, mert még valóra válhat, a mezőgazdász megfizette tartozását, amivel meghökkentette a benzinkutast: „Jött az illető, soha nem fogom elfelejteni, novemberben, és tíz üszőt hozott nekem. Teherautóval hozta őket, kirakta őket, és otthagyta a benzinkútnál, csúfolkodás gyanánt. Nagyon szépek voltak.” Azon a napon Maria Hulprichot egy alkalmazott segítette ki. „A velem történtek a munkavállalóim fülébe jutottak, és az egyik alkalmazott odajött, és azt mondta nekem: «Nézze, főnök, én tudok magán segíteni. Elviszem őket magamhoz, falura. Csak az kicsit messze van Régentől». És néhány hónapig odavittem őket, de fizetnem kellett egy összeget, hogy ott tarthassam őket. Vettem szénát, mert akkoriban úgy tudtam, hogy a tehenek csak szénát esznek, és sokáig én mentem vigyázni rájuk. A szénát egy régi fészerből egy utánfutóba tettem, ezt a terepjáromhoz akasztottam, és vittem nekik az ételt. Észrevettem, hogy mindeközben nyugodtnak éreztem magam, valami jót éreztem, ami elfeledtette velem az üzleti vállalkozásom okozta nyomást.

Reggel 5.00-kor ébredtem, elrendeztem az állatokat, utána az irodába mentem, elvégeztem a papírmunkámat, és amit még kellett, délután, 14.00-kor ismét az állatokhoz mentem vizet adni nekik és takarítani. Ez így volt, amíg találtam egy embert, aki segített. De továbbra is kijártam hozzájuk, hogy megnézem őket. A tél végén el akartam adni őket, de végeztem egy számítást. Az összeg, amelyet a szénára és a helyiség bérére fordítottam, 60 millióra rúgott novembertől tavaszig. Arra gondoltam, hogy ha eladom a teheneket, akkor veszítek.

A semmiből épült farm

És makacsul folytattam, hogy ne veszítsek. És arra gondoltam, hogy keressek egy farmot. Abban az időben nem nagyon volt földterület Régen környékén, mert az összest a legnagyobb üzletemberek vásárolták fel. Elsősorban arra gondoltam, hogy biztosítanom kell az állatok élelmét. Végül nem volt választásom, és eldöntöttem, hogy találok földet, mert eljött a tavasz, és ki kellett hajtanom az állatokat legelni. Így tudtam én, hogy a teheneknek legelniük kell. Érdeklődtem, és végül találtam egy földet kb. 10 kilométerre Régentől. Egy elhagyatott mező volt, tövissel és bokrokkal. Rendre vettem meg a parcellákat, 40 vagy 50 árként. 5 hektár földet vásároltam, és 6 gerendából, illetve nádasból kerítettem körbe, fóliával takartam le, mert nem akartam sokat befektetni. Soha nem gondoltam, hogy valaha gazdálkodni szeretnék. Nyáron a tehenek ott maradtak azzal a fiúval, akit találtam, akinek egy lakókocsit is vettem, hogy ott lakhasson. De nem volt benne se áram se víz, se semmi. Egy egyszerű, üres mező volt. 7-8 hónappal azután, hogy megvettem a telket, elhívtam egy orvost, aki megtermékenyítette a teheneimet, és az állomány megduplázódott. Aztán jött a tél. Az első ellésnél elmentem, és fejtem reggelente a teheneket, és a fiú is segített. Aztán reggel kimentem az útra a 25 literes tejkannával, feltettem a tejgyűjtő járműre. Én tejcsarnoknak neveztem. Tudtak rólam, eljöttek az utcáig, és odaadtam nekik a tejet. Annyira büszke voltam. 25 literrel kezdtem, és elértem a kb. 150 liter mennyiséget. Az első liter tejet 2003-ban vittem haza, 2 héttel az első borjú megszületése után. Tejbe grízt készítettem belőle házi eper lekvárral, szerette nagyon a fiam, és ez volt a legfinomabb desszert. Miután az állomány megsokszorozódott, már nem tudtam hiányozni a farmról, mert növekedtek a föld és a takarmány előkészítésével kapcsolatos kihívások is. Sokáig nem volt ott állandó orvos sem, egy szakember jött szerződéses alapon, így a kezeléseket is én felügyeltem. Megtanultam és megtettem mindent”. De Maria Huprich nem volt egyedül: „A három gyerekem számára nagy öröm volt! A legidősebb akkoriban 7-8 éves volt. Megkértek, hogy iskola után vigyem őket a farmra. Kicsit féltek a tehenektől, mert nagyok voltak, de amikor a borjak születtek, nagyon örültek nekik. Míg a gyerekek reakciója rendben volt, a férjem, az apósomék és szüleim akkor és most is kérdezték: « Miért van szükséged állatokra? Te egy hölgy vagy ». Ez valóban probléma volt számomra. Apósomék azt mondták a férjemnek: «Na mi van, mész a tehén farka után?»”.

Teltek az évek, és a Huprich házaspár a maga útját kezdte járni, külön. Ma Maria Huprich az üzemanyag-állomással párhuzamosan 300 Holstein és Fleckvieh fajtájú tejelő tehénből álló farmot tart fenn, a tejet pedig az Albalact kapja. Ezzel párhuzamosan a gazda 400 hektár zöldségfarmmal is rendelkezik, ebből 100 hektár saját tulajdon. Az egész farmon 12 alkalmazott dolgozik, de „még most is több időt szánok a gazdaságra, mint a benzinkútra”.

Erő a megpróbáltatások leküzdéséhez

A fejlődés azonban nem volt zökkenőmentes: „2005-ben kezdtem el az istálló építését DADR forrásból. Nagyon kevés pénzről volt szó, körülbelül 100 vagy 200 millió lejről, ahogy volt akkoriban, de ez az összeg kisegített, mert nem akartam hirtelen sok pénzt befektetni. 2008-ban pályáztam európai alapokra, mert semmi sem volt ott. Építettünk egy házat a munkásoknak, és az állatok számára is nagy és modern épületet húztunk fel, mert 2007-2008-ban azt mondták, hogy ha nincsenek megfelelő körülmények, akkor a tejet nem lehet étékesíteni. Ezt figyelembe véve kerestem a megoldásokat. Szászrégen környékéről körülbelül 7 ember pályázott forrásokra, és csak én jártam sikerrel. Nem tudom miért. Talán szerencsém volt. Az évek során rendkívül nehéz időszakok is voltak. A legnehezebb számomra a 2008-2010 közötti építkezés volt, amelynek az az 1,1 millió eurós projektje volt. Ez a projekt mind a berendezések, mind a szarvasmarhák Ausztriából történő megvásárlására, mind pedig magának a 200 állat menedékhelyének megépítésére irányult. Számomra a legnehezebb időszak volt, mert akkor jött a válság, és majdnem pénzügyi holtpontba jutottam, de segített rajtam egy barátom, aki 300.000 eurót kölcsönzött nekem”. Jelenleg a mezőgazdasági projektben Maria Huprich mellett 3 gyermeke áll, egyik közülük teljes munkaidővel: „Christopher (25 éves), noha környezetvédelmi tanulmányokat végzett, a gazdaság gépesítésével foglalkozik. Mindennel foglalkozik, ami traktorokat, felszereléseket, megrendeléseket, állatjólétet és talajművelést jelent. Amikor nincs egyetemi órája, sokat segít a fiatalabb lányom, Sandy (21 éves), aki a kolozsvári Állattudományi Kar II. éves hallgatója, ő az állatok jólétéről gondoskodik. Még a középső gyerekem, Larisa (24 éves) lányom is, bár Kolozsváron él és adósságbegyűjtésre szakosodott multinacionális cégnél dolgozik, szabadidőben gondoskodik a gazdaság zavartalan működéséről ”.  Ma a gazdálkodóvá vált vállalkozó egy napja a következőképpen néz ki: „Reggelente, hacsak a gazdaságban nincs szükséghelyzet, a benzinkúthoz megyek. Az irodai munka után, 13.00-14.00-kor megyek a gazdasághoz. Életem legnagyobb részét ott töltöm. Az állatokkal, de most lassan jön a magvetés, a föld előkészítése. Már vettem, a lucerna másfél hete a helyén van. A farmon, amikor elmegyek a tehenekhez,és szólítom őket, „Bitzy!” – így hívom őket, már jönnek is. Nagyon boldog vagyok, amikor látom, hogy jönnek, és ilyenkor néha a kezemből etetem őket. Ez a legnagyobb öröm. A nap a farmon valamikor 21.00–21.30 között ér véget. Békesség tölt el, amikor hazaérek és lefekszem, végig gondolom, hogy mi mindent tettem napközben, és tudom, hogy minden, beleértve az alkalmazottakat és a teheneket, rendben van.”